jo képek jó sztárokról

Az angol származású J.K. Rowling írónő Harry Potter sagája gyermekkönyvek sorozataként kezdte pályafutását, majd idővel szép lassan az ifjúsági könyvek kategóriájába evolválódtak: a történet és szereplői a legelső olvasók csoportjával mondhatni egyszerre nőtt fel, ahogy ők egyre érettebbek lettek, úgy vált a regények hangneme is egyre komolyabbá, felnőttesebbé. Mindez persze nem jelenti azt, hogy az újabb és újabb felcseperedő korosztályok tagjai közül ne fedezték volna fel rengetegen később, illetve ne fedeznék fel továbbra is a mai napig Harry Potter varázslatos világát - sőt, mint tudjuk, millió és milló akár egészen éltes kort magáénak mondható felnőtt is rajongónak vallja magát. Az egyes epizódok vászonra álmodott változataira is átöröklődött a sorozat ezen bája: megvan a maga izgalmas és bizonyos oldalról szinte szívmelengető, családias öröme annak, ahogy a kezdetben még pimaszul fiatal színészeket a szemünk előtt láttuk felnőni, figyeltük, amint évről évre jobban kitanulják mesterségüket, és - meglepetésszerűen - majdnem minden alkalommal újabb és újabb dimenziókat találnak karaktereikben. Daniel Radcliffe, Emma Watson és Rupert Grint - mint a címszereplő mágus, Hermione Granger és Ron Weasley - érdekes módon kilenc év elteltével és hat film után sem használódtak el, nem őrlődtek fel és cseppet sem látszik rajtuk, hogy megunták volna szerepeiket vagy már nem találnának benne örömet, szemben a már idősebb Alkonyat-sztárokkal. Nehéz lenne megjósolni, hogy hova fog ezen sztárszínészek karrierje tartani poszt-Harry Potter, de az biztos, hogy legtöbb szakmabeli társuk már arra is büszke lenne ha teljes életművükként fel tudnának mutatni annyit, amennyit ezek hárman letettek eddig az asztalra. 



Radcliffe, Watson és Grint egy kitűnően együttműködő, remek összhangban lévő trióvá kovácsolódott össze a közösen töltött évek alatt, egyértelműen sokat értek, fejlődtek mindhárman, nem csak testileg, de színészileg is. Elő is kell szedniük minden tehetségüket, mert a hetedik (és jövőre a nyolcadik) Potter-filmben keményebben kell dolgozniuk, mint eddig valaha. Elérkezett ugyanis a mindenki által oly izgatottan várt befejezés, amikor minden kérdés megválaszolásra kerül, minden nyitva hagyott cselekményfonál lezáródik, a történet véget ér, pont kerül a mondat végére. 


A hangsúly minden eddiginél jobban átkerül a varázslásról a főszereplők fejei felett gyülekező sötét felhőkre, vagyis a drámai vonalra - ami azért nem jelenti azt, hogy ne kapnánk kellő mennyiségű akciót is emellé körítésként. De ne gondoljuk egy pillanatra sem, hogy csak mert az utolsó órák-percek egyre közelebb és közelebb kerülnek, a készítők hajlandóak ellőni az összes puskaporukat azon nyomban. Épp ellenkezőleg, a Halál ereklyéi nem többre elég, mint az egyre fokozódó anticipáció pillanatnyi enyhítésére, egy alaposan kiszámított, precízen eltervezett ízelítő, elhúzva két és fél órára, de igazából csak egy sokkal nagyobb durranást akarnak vele előkészíteni, ami természetesen fájóan nyilvánvaló. 

Rowling a legvégére kétségtelenül mindent beleadott; a sztorit csűri-csavarja, a szálakat, melyeken folynak az események megsokszorozza, bedob új szereplőket a már ismerős arcok mellé és még visszahoz olyanokat is, akikkel több rész óta nem találkozhattunk. A Halál ereklyéiben mindenekelőtt annak lehetünk tanúi, hogy az alkotók egyszer és mindenkorra feladták arra irányuló törekvéseiket, hogy befogadhatóvá és megérthetővé tegyék a sorozatot azok számára is, akik sosem merültek el komolyabban a Potter mítoszban (más szóval egyik könyvet sem vették kezükbe vagy csak felületesen vannak tisztában azzal, hogy ki kicsoda és mi micsoda). Míg a korai filmek esetében még azt vehettük észre, hogy teljesen követhetőek voltak a dolgok, és egyáltalán nem éreztük úgy, hogy valami olyasvalamibe csöppentünk volna, amit nem látunk át, olyan világba nyernénk belátást, amibe mi igazándiból nem is vagyunk beavatva, addig a Félvér Herceg esetében már gyanúsan kilógott a lóláb - próbálhatták a laikusok tartani a lépést és igyekezhettek törődni a karakterekkel, de olyan volt, mint ha számos jelenet kimaradt volna, vagy fontosabb magyarázó dialógusok hiányoznának. A Halál ereklyéiben egy mellettünk ülő súgó ismerős vagy egy kéznél lévő, post-it-ekkel teleragasztgatott könyv nélkül már csaknem lehetetlen mindig tudni, hogy éppen mi folyik, miért, kikkel hogyan, satöbbi. Egy nagyon egyszerű példa: a Brendan Gleeson által alakított Rémszem Mordon hova tűnik el? Az olvasott rajongók számára a napnál is világosabb, de a többieknek alaposan kell fülelnie a megfelelő röpke kis pillanatban, hogy megtudják a választ, különben el is szalaszthatják. Rémszem végzetét nem mutatják; a magyarázat sietősen érkezik egy kaotikus jelenet sodrása közepett. 

És nem ez az egyetlen ilyen jellegű probléma - karakterek beállítanak, akiket soha nem mutattak be nekünk tisztességesen vagy éppen nem emlékszünk rájuk régebbről. John Hurt hogyan kerül bele a képbe? Szuper jó memóriával büszkélkedhet az, aki pontosan emlékszik rá abból az időből, mikor először láthattuk, ez ugyanis még a 2001-es évben megjelent filmben történt. Számos mellékszálat lerendeznek a készítők egy-két mondatnyi dialógussal. Akik jártasak a Potter univerzumban azoknak ez egyáltalán nem jelent gondot, hosszas magyarázatok nélkül is rendelkeznek a kellő háttéranyaggal, de a zöldfülűek (már ha vannak ilyek, feltételezzük, hogy azért léteznek) vagy azok, akik mindössze az 1-2 évente készülő mozifilmeken keresztül élik át a Rowling-könyvek által nyújtott élményt, garantáltan bizonyos szintű frusztráción és zavarodottságon fognak átesni. És ha már frusztrációról beszélünk, említsük meg a befejezést is. Valamenny eddigi Potter-film rendelkezett saját kis önálló történettel, megadott keretek között létezett és lényegében képes volt megállnia a helyét mint önálló produkció, függetlenül attól, hogy valójában egy jóval nagyobb szabású kirakós apróbb szelete volt. Még a Félvér Hercegre is igaz volt ez, annak ellenére, hogy legalább annyira állt prológusból, mint színtiszta narratívából. A Halál ereklyéi ezzel szembemenve, habár egy többé-kevésbé izgalmas cliffhanger-rel ér véget, egész egyszerűen csak megáll félúton. Ennyi. Mintha csak játszanának velünk, és miután felspanolnak minket, és következhetne a beteljesülés, inkább úgy döntenek, hogy azt csak fél év múlva kapjuk meg. 


Megvan persze ennek a félbehagyott aktusnak is a maga szórakoztató faktora, de tulajdonképpen beárnyékolja az érzés, hogy látni szeretnénk most azonnal a sztori teljes egészét. A Halál ereklyéiben ez a kiszámíthatóság az, ami valóban idegesítő: a film csak rohan és rohan, egyenesen a végefőcím felé. Két és fél óra után azzal a tudattal mehetünk haza, hogy a java még hátravan, és a második részben jön majd csak az a kirobbanó erejű, bámulatos élmény, amit most még szándékosan visszatartottak tőlünk. Lehet, hogy a következő film majd megváltja a Halál ereklyéit, minden gyengeségét elfeledteti velünk vagy éppen igazolni fogja, de egyrészről ezt erősen kétlem, másrészt pedig jelenleg lehetetlen máshogy értékelni az első részt, mint önmagában, és így bizony nem tudja megugrani a lécet. 

A Halál ereklyéi története nem sokkal a Félvér Herceg vége után játszódik, amikor is Dumbledore halott, Voldemort (Ralph Fiennes) felemelkedőben, Harry (Daniel Radcliffe) pedig kicsit sem irigyelhető helyzetben van. A varázslótanonc legközelebbi barátai és szövetségesei, köztük Hermione (Emma Watson), Ron (Rupert Grint) és Ginny (Bonnie Wright), összeállnak, hogy védelmük alá helyezzék Harry-t. Jelenlegi búvóhelyéről ki akarják menekíteni egy biztonságosabb házba, próbálkozásuk azonban kudarcot vall, és csak egy újabb csapdát sikerül vele mozgásba hozniuk, melyet mindenre kész, gonosz ellenségeik állítottak fel számukra. Ráadásul Harry eközben semmivel sem kerül közelebb ahhoz, hogy meglelje a fennmaradó hat horcruxot, ami Voldemort legyőzéséhez lenne szükséges. A Mágiaügyi Miniszter (Bill Nighy) halálát követően a Sötét Úr és Halálfalói veszik át az irányítást, a szemüveges, sebhelyes homlokú kiválasztott pedig az első számú közellenséggé válik. Harry, Hermione és Ron ezután életveszélyes kalandra indulnak, mely során fel kell kutatniuk a kritikus fontosságú horcruxokat és meg kell tudniuk, hogy miként pusztíthatóak el - mivel Voldemorttól csakis így szabadulhatnak meg mindörökre. 

A Félvér Herceg után a direktori széket ismételten elfoglaló David Yates erősségei közé sorolhatóak a hangulatteremtéshez való majdhogynem hibátlan érzéke és az az irigylésre méltó odafigyelés és időzítés, amelyekkel az akciójeleneteket megkoreografálja. A Halál ereklyéiben több magas adrenalinszintet biztosító szegmens is helyet kap, ezek egyike - akármilyen furának tűnik is - egy autós üldözés. Yates néhol egy Bond-film pörgős sietségével vezényel, de közben nem feledkezik meg arról sem, hogy gondoskodjon a sötét, kilátástalan atmoszféráról. Ha a Bölcsek köve volt a napfelkelte, ez a film pár perccel éjfél előtt játszódik. A legkomorabb Harry Potter részhez van szerencsénk. 


Nincs ragyogó fény, nincs humor, a románc pedig fájdalommal és veszteséggel jár együtt, nem jóleső hebehurgyasággal és könnyelműséggel. Yates a könyvek által lefektetett pályát követi, a gyermeki ártatlanságból a tinédzser korszak dühös lázadásán át elvezeti nézőit egészen a felnőttkor sötét világába. A sötét helyszínek, ijesztő árnyékok kerülnek előtérbe, így örülhetünk is, hogy nem tudta véghezvinni a stúdió a 3D konvertálást, mert legalább nem veszítünk a részletekből semmit. A stílus magával ragadó, de a tartalom sajnos agybénítóan egyenetlen, vontatott üresjáratokkal teli, melyeket időközönként megszakít egy-egy kötelező akciójelenet és egy jelentősebb karakter-interakció vagy expozíció. 

A film legjavát a főszereplő trió kempingelős kutatóexpedíciója teszi ki, ami papíron valószínűleg jól működött, de a vásznon hamar érdektelenségbe tud fulladni. A nyugdíjas ráérés egyben a feszültséget is kivégzi lassacskán, habár másfelől a rémület érzését növelheti. A Halál ereklyéi a Harry és Voldemort közötti végső konfrontáció felé halad, építi az utat, mely majd elvezet odáig, de pontosan itt a bibi; mást se csinál, csak épít és épít. A narratíva mintha körbe-körbe haladna, de nem jut sehova. Yates munkája az antiklimax iskolapéldája. Valaminek a keresése, amely majd feloldja a történet közepén feszülő konfliktust a fantasy toposzok legalapvetőbbike, de ennyire zsibbasztóan eddig csak nagyon ritkán sikerült bemutatnia filmnek - még Frodó háromszor 3 órát felölelő utazása sem volt ennyire öncélúan csigalassúságú. Az a sanda gyanúm, hogy a Potter-rajongóknak nagyon is tetszeni fog, amit Yates összehozott. Steve Kloves forgatókönyve (kinek ez a hatodik Potter-adaptációja) kézzel-lábbal ragaszkodik a regényben leírtakhoz, a második rész óta nem volt példa ennyire görcsösen hű másolathoz, ami a célközönség számottevő részének kedvez, míg a többiek, akik csak egy jót akarnak szórakozni, pórul járnak. 


A Harry Potter és a Halál ereklyéi I. része nem egy jó film, a szó hagyományosan vett értelmében. Nem tud mindenkihez szólni, sőt, igazán csak a rajongókhoz tud, a fennmaradó mozibajárókat cserbenhagyja, méghozzá elég hanyag, tisztességtelen módon. Azért nehéz túlságosan becsmérlő szavakkal illetni, mert nem lenne igazságos. Még vár ránk alig több mint hét hónap múlva egy ugyanekkora részlet, és a két film együttesen alkot majd egy egészet. Addig is be kell érnünk egy saját lábán csak nehézkesen, imbolyogva megállni képes alkotással, amely még akár előfutára is lehet valami zseniálisnak. Bár bő két és fél órát tölthetünk a karakterekkel, akiket mára mérhetetlenül megkedveltünk és újabb lépéssel közelebb kerültünk a kataklizmikus fináléhoz, a Halál ereklyéi mégsem nyújt lehengerlő élményt. Pont mikor új magaslatokba kéne szárnyalnia, a Potter saga inkább a földhöz ragadva stagnál.